Megérkezett Zalán - szüléstörténet

Hónapokig olvasva a sok-sok szüléstörténetet, bevallom végig arra a pillanatra vágytam, amikor én írhatom le a sajátomat. Egyrészt mert az azt jelenti, hogy túl vagyok rajta, másrészt úgy gondoltam, hogy leírva, újraolvasva ismét átélhetem majd. - Pedig akkor még nem tudtam, hogy vágyom-e majd az újra átélésre.

2012.01.09.-én megérkezett Zalán baba. Némileg váratlanul pörögtek fel az események ezen a hétfői napon. Elméletileg pont egy hetem volt még hátra, január 15-re voltam kiírva. Hétvégén már éreztem, hogy valami változik - de mivel ezt már 9 hónapja érzem, túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Jóslófájásaim voltak, pénteken még elmentem NST-re, ahol én már láttam a mozgások során azokat a kiugrásokat, amelyek három nappal később császármetszéshez vezettek.
Na jó, itt az ideje, hogy eláruljam a titkot: az orvosommal történt korábbi konzultáció alapján ígyis-úgyis porgramozott császárral szültem volna, január 10. vagy 11.-én.
Szóval január 9.-én, hétfőn reggel a megbeszéltek alapján mentem NST-re. Mozgolódott szépen Zalán, semmi gondot nem éreztem, és az NST-t felügyelő hölgy is mindent rendben talált, amellett, hogy megjegyezte, hogy ez a baba már készülődik kifelé.
Az eredményt megmutattam az orvosomnak, aki éppen szülőszobán volt - micsoda véletlenek. Mikor megnézte, soha nem látott feszültséget láttam az arcán. Eltűnt, konzultált a főorvossal, és visszatérve elmondta, hogy ez az NST bizony nem 100-as, nem egyenletes a szívritmus, mozgásokra nem reagál jól a baba. Mondanom sem kell, nagyon megijedtem, amúgy is nagyon pánikolós vagyok, így nem lepődtem meg, hogy mire leértünk a terhesambulanciára, 170 volt a vérnyomásom. Közölték, hogy már nem mehetek haza, befektetnek, végeznek egy terheléses vizsgálatot, amelyen kiderül, hogy mennyire tolerálja a pici a méhösszehúzódásokat.
Fel a szülőszobára, bekötötték az oxitocint, és vártunk. Először nem volt túl fényes az eredmény, de aztán beállt a szívhang, így az orvosom abba az irányba hajlott, hogy bent töltöm az éjszakát - még egyben -, és holnap császár.
Bevallom, erről hallani sem akartam, nagyon szerettem volna, ha túl vagyok az egészen, mert nagyon féltettem a picit, nehogy ne bírja a szíve. Így az az igazság, hogy hisztiztem egy kicsit, hogy én nem bírom ki épp idegekkel az éjszakát, és bármit megteszek, csak vegyük ki ezt a babát - ha már másnap ígyis-úgyis ez történne.
Az orvosom konzultált, jött-ment, és végül meg is lett az eredmény: mentünk a műtőbe, és 2012.01.09.-én, 14:30-kor megszületett Zalán, 3800g-mal, és 51 cm-rel. Kétszer volt a nyakára tekeredve a köldökzsinór, ez okozta a problémát, mert ahogy mocorgott, húzta-vonta, emiatt látszott az NST-n, hogy mozgáskor nem túl jó a szívhang.
Szerencsére végül minden rendben zajlott, nagyon boldog voltam, hogy a kezemben tarthattam a kisfiamat, és ismét beigazolódott számomra, hogy az anyai megérzésnél nincs igazabb, ugyanis végig tudtam, hogy sorsszerűen császármetszéssel kell szülnöm.

A műtét egyáltalán nem volt rossz, mindennel együtt kb. 30 perc, majd 12 óra az őrzőben, de oda már behozták Zalánt, és bejöhettek pár percre a családtagok, az apucija pedig sokáig bent lehetett.
A másnap az nem volt egy leányálom, egy szép hasi sebbel felülni-felállni-elindulni-pisilni, na ez nem olyan egyszerű. De visszagondolva nem volt borzasztó. Sokkal rosszabb volt ennél, hogy nem tudtam egyből szoptatni Zalánt, mivel nem volt tejem, és senki nem segített semmiben a kórházban. Hihetetlen ami ott megy, de komolyan, nagyképű, undok csecsemősök voltak, akikről nem is értettem mit keresnek ott. Ha valaki annyira látványosan utálja a munkáját, akkor miért nem vált pályát?

Mindegy, a lényeg, hogy már itthol vagyunk, alakulunk, és próbálunk összeszokni, egy család lenni.

Nagyon cuki a kis Zalán, teljesen megváltozott az életünk, mostantól az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen.
(Azt ismét nem tudom, miért fejjel lefelé teszi be a képet, de ez már így maradt.)